Lélekölelgető

Félelem, rettegés. Az érzés, ami kicsontoz, tönkre tesz. Az érzés, ami rosszabb a halálnál. Mert nem fog rajta az idő, se könyörület, se józanész. Az érzés, amikor minden porcikád azt sikítja: Szaladj, menekülj! De hová? Bárhová, ahol jobb lesz. De sehol sem lesz jobb! Ez abban a pillanatban szent meggyőződés. Miért? Mert ez a félelem a fejedben él és bárhová rohansz is – lehet az a világ vége – nincs menekvés. Nincs feloldozás. Nincs könnyítés. Nincs remény.

Hová futhatnál saját magad elől?

És mégis honnan? A munkahelyedről? A sarki boltból? Az utcáról fényes nappal? Amikor körülötted az emberek boldogok, de legalábbis nyugodtak. A nagyik beszélgetnek. A felnőttek viszik haza a gyerekeiket az óvodából. A gyerekek játszanak. Állatok szaladgálnak. Süt a nap.

Vagy a szobádból? A helyről, amely minden ép eszű ember számára a biztonság, a kényelem és a megnyugvás. Csak te nem tudsz még ott sem megnyugodni.

 Hát senki sem látja ezt a szörnyűséget? Ezt a veszélyt?  Nem. Mert ez a veszély csak a fejedben létezik. A saját fejedből pedig nem menekülhetsz. Életfogytig vagy önmagadba ítélve. Akár tovább. Ki tudja. Talán az sem segítene, ha az élet véget érne. Hiszen nem a tested retteg éppen. Oda is magaddal viszed, ahová a halál után mész.

Marad a gyógyszer… A tompítás. A közöny. A még több gyógyszer. A hozzászokás. A pillanat, amikor már nem lehet több gyógyszert bevenni. De akkor is érzed.

A pillanat, amikor biztos vagy benne: Nincs remény. Ezt képtelenség elviselni.

Ez az igazi félelem.

Kép forrása: http://lelekmozaikok.cafeblog.hu

Bármennyire is szeretnénk, hogy minden szépen induljon el, nem lehet. Miért nem? Mert annak semmi köze nem lenne a valóságunkhoz.

A valóságunk bizony kellemetlen. Sőt akár néha szörnyű is. Nehéz érzelmileg, anyagilag és testileg is. Nincsen olyan ember, aki mindig boldog. Nincs olyan élet, ami tökéletes. Éppen azért, mert ez a hely arról szól, hogy haladjunk. Mint a gyémánt, ami csak akkor nyerheti el tökéletes formáját, ha rengeteg munka és nehézség árán csiszolják ki.

Úgy hiszem a mi földi életünk is ilyen. Mind tökéletlen gyémántok vagyunk. Nehézségeink által válunk szépséges drágakövekké. Úgy ahogy a gyémántnak, nekünk is le kell vetkőznünk mindazt, amire nincs szükségünk a boldoguláshoz. A félelmeinket, a fájdalmainkat, a múltbéli sérelmeinket. És ez bizony fájdalmas és nehéz. De az utunk innen csak felfelé vezet. Talán lesznek benne mély pontok. Lesznek olyan nehézségek, amiket abban a pillanatban túlélhetetlennek érzünk. Végül mindannyian eljuthatunk a szépség és a tökéletesség világába.  

Elkezdeni viszont az elején kell. Innen ahol most állunk. Innen, ahol rosszul érezzük magunkat a bőrünkben. Ahol boldogtalanok vagyunk, ahol nincs szép autónk, nagy házunk, sikeres vállalkozásunk, szerető és támogató környezetünk. Ahonnan csak sóvárgunk a boldogság felé.