Lélekölelgető

​

Kezdjük azzal, miért is fontos ez egyáltalán. Sokunkban felmerül a kérdés: Miért is kéne szeretnem magam, ha egyszer olyan csúnya/buta/kövér/magányos… stb. vagyok?

Éppen azért, mert a szeretet a legnagyobb erősségünk. Egy belső kiapadhatatlan forrásként táplál mindannyiunkat, olyan körülmények között is, amikor már a remény sem él túl. A szeretet világunk legerősebb hatalma, mindennek a mozgatóereje. Valahol belül mindannyian tudjuk, hogy a szeretet az, ami bármire képes. Akkor mért tagadnánk meg magunktól a legnagyobb erőt?

Lelkünk legalapvetőbb vágya, hogy szeressenek minket. De hogyan kérhetnénk valakit arra, hogy szeressen valamit, amit mi magunk sem szeretünk?

Képzeld el egy pillanatra a helyzetet: Amikor senki véleménye nem tud a földbe taposni. Amikor tudod, hogy minden nehézségből van kiút. Amikor teljes biztonságban élhetsz. Amikor tudod, hogy úgy vagy éppen tökéletes, ahogyan vagy. Amikor szeretve vagy.

Csodásan hangzik nem igaz?

Hogy máshogy érhetnénk el mindezeket, mint úgy hogyha szeretetben élünk? És ki az egyetlen, aki garantáltan örökre veled marad? Aki mindig melletted tud állni? Aki nem csal meg, nem bánt meg? Azt szeretnéd, hogy legyen mellettem egy ilyen ember. Aki igazán szeret.

Mi van, ha azt mondom, hogy ez az ember te magad vagy? Hiszen te vagy az, aki mindig ott leszel az életedben.  Ha szeretettel fordulsz önmagad felé az egész életed is megváltozik.

„Szeretem magam” gyakorlat:

Az emberi agy egyik alapműködési elve, hogy amit sokat hallunk azt elhisszük. Akarva vagy akaratlan előbb utóbb belénk épül. Ha azt mondom neked, hogy egy rózsaszín malac vagy bizonyára kinevetsz. De ha egy órán keresztül ismételgetem neked, már el fogsz róla gondolkodni. Mi lesz akkor ha 10 évig mondom? Ha elég sokáig és elég kitartóan mondogatom neked, előbb vagy utóbb meggyőződéssel fogod állítani, hogy te egy rózsaszín malac vagy. Éppen ezen az elven elindulva, ha elégszer mondogatod magadnak, hogy szeretem magam akkor az önszeretet is elindul a lelked mélyén. Olyan ez mint, egy pozitív programozás.

A siker érdekében legjobb akár naponta 2-300-szor is elmondani az ilyen pozitív megerősítéseket. Azt se felejtsd el, hogy mindehhez idő kell. Ha az elmúlt 10-20-50 évben nem szeretted magad, akkor idő kell, amíg mindez beérik. Kezdetnek mondogasd egy hónapig. :)

Képek forrása: 7koznapi.blog.hu; allevents.in

Félelem, rettegés. Az érzés, ami kicsontoz, tönkre tesz. Az érzés, ami rosszabb a halálnál. Mert nem fog rajta az idő, se könyörület, se józanész. Az érzés, amikor minden porcikád azt sikítja: Szaladj, menekülj! De hová? Bárhová, ahol jobb lesz. De sehol sem lesz jobb! Ez abban a pillanatban szent meggyőződés. Miért? Mert ez a félelem a fejedben él és bárhová rohansz is – lehet az a világ vége – nincs menekvés. Nincs feloldozás. Nincs könnyítés. Nincs remény.

Hová futhatnál saját magad elől?

És mégis honnan? A munkahelyedről? A sarki boltból? Az utcáról fényes nappal? Amikor körülötted az emberek boldogok, de legalábbis nyugodtak. A nagyik beszélgetnek. A felnőttek viszik haza a gyerekeiket az óvodából. A gyerekek játszanak. Állatok szaladgálnak. Süt a nap.

Vagy a szobádból? A helyről, amely minden ép eszű ember számára a biztonság, a kényelem és a megnyugvás. Csak te nem tudsz még ott sem megnyugodni.

 Hát senki sem látja ezt a szörnyűséget? Ezt a veszélyt?  Nem. Mert ez a veszély csak a fejedben létezik. A saját fejedből pedig nem menekülhetsz. Életfogytig vagy önmagadba ítélve. Akár tovább. Ki tudja. Talán az sem segítene, ha az élet véget érne. Hiszen nem a tested retteg éppen. Oda is magaddal viszed, ahová a halál után mész.

Marad a gyógyszer… A tompítás. A közöny. A még több gyógyszer. A hozzászokás. A pillanat, amikor már nem lehet több gyógyszert bevenni. De akkor is érzed.

A pillanat, amikor biztos vagy benne: Nincs remény. Ezt képtelenség elviselni.

Ez az igazi félelem.

Kép forrása: http://lelekmozaikok.cafeblog.hu

Az első lépés, ahhoz, hogy fel tudjunk állni bárhonnan az, hogy szembe nézünk önmagunkkal. Mindenkinek van megmentője. Ott… a tükörben…

Nem tűnik megmentőnek. Még csak erősnek sem. Sőt. Nagyon gyengének tűnik. Olyan nevetséges gondolat. Hogyan is menthetne meg engem ez az összetört valaki? Pedig meg fogja tenni. Ő lesz a mi hősünk. A hősünk, aki mindent helyre tesz. Nem most. Mára bőven elég annyi, hogy megnézzük őt. Talán egy picit meg is tudjuk simogatni a lelkünkkel azt az arcot ott. Talán ez még ma nem megy. De majd egyszer menni fog. Minden nap a maga pici lépését megtéve. Ő ott a tükörben egyre erősebb lesz. Egyre szebb. Egyre magabiztosabb.

De ehhez nagy dolgokat kell tennünk. El kell kezdenünk magunk szeretni. Valahol mélyen már most is ott gyökerezik bennünk ez a szeretet. Biztosan van olyan dolog, amit már most szeretünk magunkban. Nem baj, ha ez csak egy kis dolog. Kezdetnek ennyi is elég. Majd szépen lassan ez a szeretet bennünk elkezd növekedni.

Csak foglalkoznunk kell vele. Vegyünk egy lapot és írjuk fel. Ha több is van, amit szeretünk az még jobb. De ha már egyet találunk az is elég. Ha nem találunk, akkor csak nem kerestük eléggé. Mindenkiben van valami, amit lehet szeretni. Elég az is, ha csak annyi, hogy mondjuk néha szoktunk takarítani vagy kedvesen rá tudunk nézni valakire.

Ha kész van, tegyük a papírt számunkra jól látható helyre. A nap folyamán bármikor elhaladunk előtte olvassuk el, akár hangosan is. Éppen elég egy gondolatot ráfordítanunk, máris el fog kezdeni növekedni valami bennünk.  

Fotó: iStock.com/Kuzmichstudio, Youtube

Vannak azok a pillanatok, amikor azt érezzük nincs kiút. Amikor annyira padlóra kerültünk, hogy úgy érezzük nincs tovább. Az élet mégis tovább megy. Bármerre is nézünk, körülöttünk mindenki úgy folytatja az életét, ahogy eddig. Senkit sem érdekel, hogy a mi világunk ebben a pillanatban dőlt romba. Mi pedig csak szeretnénk sírni, ordítani, tenni bármit, csak ne folytatódjon tovább ez itt.

De folytatódik. Egy idő után nekünk is folytatni kell. Ilyenkor rendszerint felvesszük az álarcunkat és egy mosoly, egy hazudság mögé bújva folytatjuk mi is. Mert folytatni kell. Muszáj.

Belül azt kívánjuk, bárcsak valaki mégis látná, mennyire össze vagyunk törve. Bár valakit érdekelne. Bárcsak valaki segítene, de mindenki annyira el van foglalva a saját maga gondjaival. Nem jut ideje senkinek sem megmenteni minket.

De igen. Egy valakinek mégis. Saját magunknak.

Képek forrásai: https://destinyblue.deviantart.com/art/Depression-534485738

https://www.emedicinehealth.com

Az emberek legtöbbje féltve gyűjtöget minden érzelmet. Fájdalmakat, sértettséget és haragot különösen. Mindent a legkisebb apróságtól a legnagyobb dolgokig szépen bele teszünk egy dobozba a lelkünk mélyére. Talán úgy érezzük így, hogy nincs szem előtt, nem is látjuk, talán ott sincs. A dobozunk csak telik és telik, míg már semmi mást nem tudunk beleszuszakolni. De valahová mégis tenni kell az újakat, így hát kinyitjuk a dobozt és elkezdjük a tetejére halmozni. Néha kicsit aggódunk, hogy nagyon tele van. Aztán jobban aggódunk. De mégis mi mást tehetnénk? Mindig is így csináltuk.

Mindenkinek van egy ilyen doboza. Sokszor már akkor nagy nyomást okoz nekünk, amikor még csak kezd nagyon tele lenni. Néha teszünk elé egy falat is. Elzárjuk még jobban. De bármit is teszünk elé vagy bármilyen mélyre is pakoljuk, csak nem tűnik el. Újabb nyomás. Újabb teher. Egészen addig, amíg a dobozunk nem bírja tovább és teljes tartalmát ránk zúdítja. Egyszerre. Az ár mindent visz, egyszerre omlik össze minden.

Padlóra kerülünk. Padlóra ahonnan bizony felállni kell. Újra és újra.

A kép forrása:https://blog.teleme.co