Félelem, rettegés. Az érzés, ami kicsontoz, tönkre tesz. Az érzés, ami rosszabb a halálnál. Mert nem fog rajta az idő, se könyörület, se józanész. Az érzés, amikor minden porcikád azt sikítja: Szaladj, menekülj! De hová? Bárhová, ahol jobb lesz. De sehol sem lesz jobb! Ez abban a pillanatban szent meggyőződés. Miért? Mert ez a félelem a fejedben él és bárhová rohansz is – lehet az a világ vége – nincs menekvés. Nincs feloldozás. Nincs könnyítés. Nincs remény.

Hová futhatnál saját magad elől?

És mégis honnan? A munkahelyedről? A sarki boltból? Az utcáról fényes nappal? Amikor körülötted az emberek boldogok, de legalábbis nyugodtak. A nagyik beszélgetnek. A felnőttek viszik haza a gyerekeiket az óvodából. A gyerekek játszanak. Állatok szaladgálnak. Süt a nap.

Vagy a szobádból? A helyről, amely minden ép eszű ember számára a biztonság, a kényelem és a megnyugvás. Csak te nem tudsz még ott sem megnyugodni.

 Hát senki sem látja ezt a szörnyűséget? Ezt a veszélyt?  Nem. Mert ez a veszély csak a fejedben létezik. A saját fejedből pedig nem menekülhetsz. Életfogytig vagy önmagadba ítélve. Akár tovább. Ki tudja. Talán az sem segítene, ha az élet véget érne. Hiszen nem a tested retteg éppen. Oda is magaddal viszed, ahová a halál után mész.

Marad a gyógyszer… A tompítás. A közöny. A még több gyógyszer. A hozzászokás. A pillanat, amikor már nem lehet több gyógyszert bevenni. De akkor is érzed.

A pillanat, amikor biztos vagy benne: Nincs remény. Ezt képtelenség elviselni.

Ez az igazi félelem.

Kép forrása: http://lelekmozaikok.cafeblog.hu