Az emberek legtöbbje féltve gyűjtöget minden érzelmet. Fájdalmakat, sértettséget és haragot különösen. Mindent a legkisebb apróságtól a legnagyobb dolgokig szépen bele teszünk egy dobozba a lelkünk mélyére. Talán úgy érezzük így, hogy nincs szem előtt, nem is látjuk, talán ott sincs. A dobozunk csak telik és telik, míg már semmi mást nem tudunk beleszuszakolni. De valahová mégis tenni kell az újakat, így hát kinyitjuk a dobozt és elkezdjük a tetejére halmozni. Néha kicsit aggódunk, hogy nagyon tele van. Aztán jobban aggódunk. De mégis mi mást tehetnénk? Mindig is így csináltuk.
Mindenkinek van egy ilyen doboza. Sokszor már akkor nagy nyomást okoz nekünk, amikor még csak kezd nagyon tele lenni. Néha teszünk elé egy falat is. Elzárjuk még jobban. De bármit is teszünk elé vagy bármilyen mélyre is pakoljuk, csak nem tűnik el. Újabb nyomás. Újabb teher. Egészen addig, amíg a dobozunk nem bírja tovább és teljes tartalmát ránk zúdítja. Egyszerre. Az ár mindent visz, egyszerre omlik össze minden.
Padlóra kerülünk. Padlóra ahonnan bizony felállni kell. Újra és újra.
A kép forrása:https://blog.teleme.co
Utolsó kommentek